64. Retro-blog, azaz olyan amit egy ember ír, és több mások elolvasgatják...

Üdvözöllek Kedves Olvasgatóm a közönséges, azaz mezei blogban, ahol egy ember ír, és többen olvasgatják. Ez a mai világban már szinte rendkívülinek tűnik, mikor a mikroblogok interaktív korszakának delén járunk. Hisz egy blogbejegyzés mindössze 2-3 sor, amit 100 komment követ. Én konzervatív ős-, valamint retro-blogiróként inkább a hagyományos módszert választom arra, hogy pár könnyed percre eltereljem figyelmedet arról, hogy az élet nem egy habostorta-evéssel egybekötött sétakocsikázás... Ezen rövid, de lényegretörő bevezető után felvázolnám neked mai foglalkozásunk tematikáját. Azt gondolom, hogy annyira felgyorsult a világ, hogy már arra sincs igazán időnk, hogy 2-3 mondatnál többet közöljünk embertársainkkal. Aztán ők dobnak rá egy lájkot, vagy egy szmájlit, és máris mindenki rohan tovább. Ellenben a kutyánk nem elégszik meg egy odavetett konccal, ő megköveteli magának a kijáró figyelmet. Nehéz mondjuk TDi Mukimanót rávenni arra, hogy a kétszer elhajított labda után nyomjon egy lájkot, és menjen vissza csendben a helyére. Nem, ő elvárja, hogy legalább fél órát játsszak vele. Ezért aztán, az ő mintáján felbuzdulva, én is úgy döntöttem, visszatérek a hagyományos blog-formához. Így nálam továbbra sem fogsz találni 6 képet naponta, alatta 5 kommenttel. Inkább kivesézek egy egy számomra érdekesnek tűnő témát, mint most is ez a retro blog történet. Az igazság az, hogy imádom ezt a kis dolgot, amit sokan kutyának néznek. Ám valójában TDi Whippetkirályfi nem kutya, illetve nem vagyok teljesen meggyőződve erről! Néha sokkal inkább tűnik egy szeretet és ösztön vezérlésű UFO-nak. Így sokszor (és egyre többször) veszek mintát az ő viselkedéséről. Azt hiszem most jött el az ideje, hogy mi emberek is elkezdjük kicsit visszafelé forgatni azt a nagy kereket, ami mostanában annyira felgyorsult, hogy a közeli hozzátartozóinkkal is csak a mikroblogok információs szintjén kommunikálunk. Kezdenek eltűnni az alapvető emberi értékek, és érzelmek is, helyüket átveszik a "komment-szerű" beszólások, és a "szmájli-szerű" érzelemnyilvánítások. Egyre többször hallhatunk egy-két mondatba összesűrített életpályákat, és láthatunk maszkszerűen alkalmazott mosolyokat! De miért nem vesszük fel a kesztyűt, és dobjuk egy megvető, de igazi gúnyos mosollyal az élet arcába? Miért megyünk a könnyebb megoldások fele? Miért gondoljuk, hogy egy ember leírható egy mondatban? Miért gondoljuk, hogy az illető, akinek erőltetett mosolyunkat (szmájlinkat) levetítettük, nem is érdemel többet? Miért folyik a víz mindig lefelé? ...mert nincs más lehetősége, legalábbis ezen fizikai körülmények között...! Ám ha megváltoznának a körülmények? Gravitáció nélkül a víz se mozdul, nem folyik az semerre, csendben összeáll egy gömbbé, és egy helyben lebeg... Tehát ha megváltoztatnánk a körülményeket, akkor lehetnénk őszinték embertarsainkkal? Viselkedhetnénk úgy mint a kutyánk? Ha valaki kedves hozzánk, arra mosolyoghatnánk őszintén? Ha valakivel nézeteltérésünk van, akkor kiállhatnánk az igazunkért? Ha nem is mind a hét milliárd embertársunkkal, de egy kisebb körrel létrehozhatjuk azt a gravitáció-mentes övezetet, ahol igenis lehetünk őszinték. Ahol nincs szükség a "szmájlikra", ahol elég egy igazi mosoly... Ahol egy ember története nem kell hogy elférjen három sorban, hanem lehet beszélgetni róla akár órákat is... Javaslom legyél kicsit kísérletező, őrült tudós-szerű, és hozd létre a saját "gravitáció-mentes" zónádat, de ne engedj be bárkit, csak aki többet érdemel egy szmájlinál... Ezzel búcsúzok is Kedves Olvasgatóm, és ha tetszett azért nyugodtan nyomj egy lájkot... :-)